Révész Emese művészettörténész honlapja

Korrekció nélkül. Miskolci Grefikai Triennálé 2020. Új Művészet, 2020/10, 28-30.

A triennálé katalógusának Dombóvári Ágnes által tervezett borítóján három egymásra hajtott fehér íven, három különböző sűrűségű szemcsézet fut, felül az akvatinta szabálytalan festék pontjai, középen az ofszetnyomás raszterpontjai, alul pedig a szitanyomás ponthálózata. Az emblematikus kompozíció találó kifejezése a nyomtatott grafika kettős természetének, amelyet az ismétlést biztosító algoritmus törvényszerű jelenléte éppúgy jellemez, mint az „ugyanaz másképp” elve, a kiszámíthatatlan változó izgalmas jelenléte. A festék mintázatok technikánként eltérő hálója a tárlat installációjában is megjelent, a borító kompozíciójának nagy méretű nyomatát pedig a rendezők az emeleti kiállítótérben Kondor Béla rézkarc-présébe fűzték, e rögtönzött installációval is kifejezve a grafikai technikák Miskolcon évtizedek óta érvényesülő egységét és folyamatosságát. Az idei triennálé anyagát elnézve, úgy tűnik mostanra valóban elcsitultak a nyomtatott grafika technikai határai körül zajló csatározások. A pályázat a klasszikus technikák mellett már jó ideje nyitott minden olyan képre, amelyek „a sokszorosítást mint jelenséget hordozzák magukon, legyen az hagyományos vagy digitális képalkotási mód.”

            A mostani, 28. országos grafikai seregszemle tehát végre elszakadni látszik a régóta rátelepedő hogyan kérdésétől, hogy helyette a mit lényegibbnek tetsző felvetésére koncentráljon. Belátva, hogy önmagában a technikai professzionalizmus vagy innováció nem lehet a művészi grafika önazonosságának és kortársi jelenlétének alapja. Ezt felismerve immár két évtizede társul a szabad beadásos seregszemle mellé kurátori tárlat: az elsőket 2000-ben Jerger Krisztina és Petrányi Zsolt rendezte, a legutóbbit három évvel ezelőtt Nagy T. Katalin. A kurátori kiállítások azonban sosem tudtak szerves módon kapcsolódni a törzsanyagot bemutató kiállításokhoz. Valahogy mindig megmaradt a „korrekciós” felhangjuk, az a nehezen leplezhető tény, hogy a szabad beadásos anyaggal való elemi elégedetlenség hívta őket életre. Létrehozásuk indoka, miszerint ily módon a tárlat közelebb kerülhet a kortárs művészet aktuális diskurzusaihoz, egyúttal a törzsanyag minőségének és szalon  jellegű prezentációjának kritikája is volt. Ezen változtatott idén Kónya Ábel, a Miskolci Galéria vezetője.

            Utoljára harminc éve, 1989-ben volt olyan seregszemle, ami csak a törzsanyagra és a nagydíjas művészek bemutatásra koncentrált. (A legutóbbi, három évvel ezelőtti tárlat még hat kiállítást foglalt magába.) A jelenlegi helyzet nyilván az ellenzéki vezetésű város finanszírozási nehézségeiből is ered. Kónya Ábel mindenestre próbált a szükségből erényt kovácsolni, amikor a szabad beadásos anyag prezentálásában igyekezett kurátori szempontokat érvényesíteni. A kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy sikerült-e fából vaskarikát csinálni, vagy egy másik hasonlattal élve: lehet-e hozott alapanyagból gourmet vacsorát főzni?

            Az előválogató zsűri minden tőle telhetőt megtett, amikor szigorúan szelektált a pályamunkák között, a pályázó alkotóknak mintegy negyedét engedve be kiállítási anyagba.[1] Az ily módon bekerült 81 alkotó 131 műve egy kellőképpen levegős tárlat megrendezését tette lehetővé, amely a látogató számára is befogadható mennyiségű művet, átlátható gondolati rendbe strukturálva prezentál.

            A szakmai díjak jó esetben igazodási pontok jelentenek azáltal, hogy a figyelem középpontjában emelnek új törekvéseket. Az idei törzsanyag bemutatója mellé idén egyedül a legutóbbi fődíjasok kiállítása társult. 2017-ben a zsűri megosztva ítélt fődíjat Jónás Péternek és Varga Évának. Utóbbi az akkor díjazott, műanyag fóliára nyomtatott tájképi ciklusát bővítette tovább. Az egymás mögé helyezett, transzparens, nyújtott formátumú fekete-fehér nyomatok az utazó elsuhanó tájképi benyomását idézik meg, tágabb értelemben a táji képélmény változékony és szubjektív illúzióját. Jónás Péter rétegelt lemezre készített szitanyomatain a személyes lakótér mesterséges alakzatai, asztalok jelennek meg: ebédlőasztal, műhely asztal, a nyomóprés felülete. Mindkét műegyüttesre jellemző a választott motívum (fa – asztal) jelentésteli, szimbolikus holdudvarának kiaknázása, valamint a téma technikailag egyedi, a jelentés szolgálatába állított kidolgozása.

Hasonlóan iránymutatónak bizonyulhat az idei fődíjas, Fürjesi Csaba, a tárlaton és a katalógusban is kiemelt helyen prezentált párképe. A műveket jellemző nagy méret 150x100 cm) és a technikák egyedi, intermediális jellegű ötvözése az ezredforduló grafikájának jellegzetes törekvése. Fürjesi montázs jellegű eljárással, több képréteget helyez egymásra, a képtér alapja linómetszet, amire a két főalak műanyagmetszettel megformált alakja rajzolódik rá. A háttérben fotó nyomán linóba metszett jelenet-töredékei sejlenek fel, egyfajta gondolati vagy emlékezeti mezőként övezve a főalakokat, egy színes bőrű evő asszonyt és egy háttal ülő férfit. A nyomtatott felületek változatos faktúrája a primér látvány mögött meghúzódó valóságrétegeket vetíti elénk. Az EMMI fődíjának nyertese Koós Gábor, napjaink kortárs magyar grafikájának egyik legmeghatározóbb alakja (aki igencsak megérdemelné végre a seregszemle fődíját), a bezárt Chimera-Project Galéria terének frottázs lenyomatait állította ki. A nyomat mágikus-dokumentatív karaktere, általánosabban a nyomtatott kép konceptuális karaktere az ő munkásságában jelenik meg a legerőteljesebben. Koós archaikus, kézműves mintavételeivel szemben Szita Barnabás az új digitális technikák révén kiterjesztett valóságot vonja be műveibe, ugyanazon tárgyakat absztrakt felülnézetben és plasztikus 3D formában mutatva. Nála a print egyfajta interfészként működik, szabályos formáinak mögöttes, szimbolikus jelentése csak a néző közreműködése révén megnyitott második valóságban tárul fel. A további díjazottak technikailag és stilárisan sokszínű munkái között van tűpontos, fiktív építészeti rajz (Felsmann Tamás), aktuálpolitikai áthallással bíró cinkmaratás (Dobó Bianka), a street art kommunikációs módját idéző litográfia és linómetszet (Rakk Adrián Ernő, Kovács G. Tamás), akvatintával maratott szimbolista architektúra és ipari táj (Horváth Kinga, Mészáros Anna Karolina), biomorf nyomtatott formákat összevarró alkotás (Cifra Anett), valamint a spirituális tartalmat konceptuális módon írásra és hangra komponáló installáció (Oberfrank Luca).

            A kiállítás rendezését törvényszerűen a látványi elemek szabták meg, míg a katalógus összeállításában Kónya Ábel a gondolati (rejtett kurátori) szempontokat igyekezett érvényre juttatni. Jó esetben minden szalon jellegű seregszemle sajátja, hogy effajta gondolati irányok kitapinthatóak benne. Az idei bemutató újdonsága, hogy ezt nem bízza teljesen a látogatóra, hanem a bemutatás módja révén maga is sugall irányokat és összhangzatokat. Így körvonalazódik a hazai kortárs grafika szociális iránya, amely az ipari esztétika, a nagyvárosi valóság jelenségeire érzékeny. Ilyenek Bányay Anna SPAR bejáratot őrző monumentális kapuőrzői, Szabó Ábel új apokaliszist sugalló linómetszetei, vagy Gaál Kata szenzuális élményekben tobzódó városi életképei. Ezekre rímel Mórocz István disztópikus ipari tája vagy Bács Emese felülnézeti nagyvárosi látképe. Az elmúlt évek fontos törekvése a grafika hagyományos eszköztárának intermediális jellegű bővítése, illetve a médiumra magára való direkt reflexió. Ide kapcsolódó művek a tárlaton Csorba Simon István litográfiai műhelyt ábrázoló, vászonra nyomtatott monotípiái, Stefanovits Péter kis fahordó figurái, Varga Péter digitális eszközöket ábrázoló fekete-fehér papírmetszete, vagy Óvári Péter Copyalisme című elektrografikája, amelyen ipari archiktektúrák alakzatai rajzolják ki az ön-ismétlés filozófiájának sosem volt alapfogalmát.

            Ha a törzsanyag úgy hordozza magában a kortárs grafika főbb kérdéseit, mint márványtömb a szobrot, akkor valóban nincs más hátra, mint hogy három év múlva egy ügyes kurátor találó hívószava kibontsa és felmutassa azt, ami a mostani tárlaton villanásszerűen már megjelent.